Minden, csak nem filozófus király – Kis János példájáról életútinterjúja ürügyén, 3. rész

Minden, csak nem filozófus király – Kis János példájáról életútinterjúja ürügyén, 1. rész

Minden, csak nem filozófus király – Kis János példájáról életútinterjúja ürügyén, 2. rész

A filozófiai okosság politikai korlátai

Filozófia és politika összehasonlításával indítottunk, Kis János életének két választásával, és próbáltuk megérteni azt, hogyan lett a politikára reflektáló marxista filozófusból az autoritárius politika árnyékába szorított ellenzéki politikus, abból pedig a harmadik köztársaság liberális ellenzéki politikusa, aki aztán képest volt újra teljes értékű akadémikus filozófussá transzformálódni vissza.

Az elkötelezetten demokratikus és aktívan politizáló filozófus egyik legerősebb motivációja a hatalom és mindenkori képviselői által iránt érzett legmélyebb gyanú és ennek a gyanúnak a filozófia kritikai argumentációs eszköztára igencsak megfelel. A gyanú, mint önmagunkra is alkalmazható erkölcsi attitűd, pedig értelmezhető a hatalomról bármikor lemondani képes alapállásként. Kis személyes története erre jó példát szolgáltat, nem sokáig maradt pártpolitikus a rendszerváltás után, 1991-ben lemondott, és az is eléggé példátlan, hogy a parlamentbe, mint a parlamentbe jutott párt elnöke nem ült be, okozva ezzel pár izzadtságszagú pillanatot például a frakcióvezetőnek meg interpretációs problémát a hagyományos, kevesebb dimenziójú karriert követőknek. A pártját 1994-1998 között felemésztő nagykoalíciót pedig leginkább kritikus szemmel, publicisztikákkal és kezdeményezésekkel processzálta1.

A leggyanúsabb igény ami a filozófia részéről valaha is felmerült a politikában, mégpedig a diszciplína kanonizált kezdeteit tekintve a legkomolyabb pedigrével, Platón filozófus király gondolata. Az elképzelés röviden annyi, némileg modernizált és tompított formájában, hogy az egyetlen garancia az igazságos államra, és az emberiség boldogulásának maximalizálására az, ha vagy a filozófusokból lesznek a politikai vezetők, vagy ha a politikai vezetők filozófusokká képzik át magukat, és így hatalom és tudás úgymond összebetonozható lesz. Ezen a gondolaton ugye Popper híresen elfenekelte a port A nyitott társadalom és ellenségei-ben, de még ma is vannak olyanok, akik látnak benne védhető elemeket, bár a tézis már annyira ki lesz tekerve, vagy le lesz gyengítve, hogy rá sem ismerni2.

Az a belátás a politikai filozófus részéről, hogy a szubsztantív politikai filozófiai tudás, keretelmélet arról, hogy mi garantálhat egy igazságos, békés, jó emberi társadalmat egyben ösztökél és kikényszerít valamifajta tényleges politikai cselekvést még mesze nem jelenti azt, hogy a mondott filozófusnak a politikai hierarchia csúcsán kell landolnia, vagy, hogy ott van a megérdemelt helye, ami alanyi jogon kijár neki.

Kis személyes politikai történetéből adódó kritikai alapállása a korlátokat, a lehetőségfeltételeket keresi, kutatja, jelöli ki a politikában, nem a filozófiai, vagy akármilyen más megváltást. Ezért az általa képviselt politizáló filozófus és filozofáló politikus Platón felsőházi örökbérlettel rendelkező filozófus-királyának archetipikus ellenpárja. Kis János minden, csak nem filozófus-király3 és politikai élete során, mint mindenki más, mind abszolút, mind relatív korlátokba ütközött.

Abszolút korlátok itt azokat a komolyabb feltételeket jelentik, amik között az emberek élnek, tehát a biológiailag adott képességeink, az átlagos emberi élettartam, mindaz amit általában adottnak veszünk, és belekalkulálunk a racionális élettervünkbe, anélkül, hogy megváltoztatásukon törnénk a fejünket. Kis két választása és annak egyidejű megélése egyfelől filozófiai elmélet és politikai gyakorlat egymásnak feszülő szálainak mesteri összefonását kívánta, másfelől pedig ezek az egymásnak feszülések, a kétlakiság megnyilvánulásai, újabb kis választások sorozatát provokálták ki. Ebből a szempontból az ellenzéki évek kisebb terhet jelentettek, mint a 90-es évek, és én személy szerint örömmel nyugtáztam, hogy a filozófus nyert hosszabb távon a politikussal szemben.

Relatív korlátokon pedig egyszerűen az esetlegesen leosztott történeti korszakot értem, azt a téridőbeli szeletet, ami Kisnek kijutott. És ebben az aktuális világban Kis a társadalomra ráerőszakolt szocializmus kísérletre reagált a Kelet-Európai blokkban társaival egyetemben és ez gondolkodói és politikusi alapállását tekintve döntőnek bizonyult a későbbiekre nézve is.

Ahogy a filozófus politikai mozgásterét erősen korlátozza a szerep amit el tud és el akarhat játszani filozófusi kompetenciája és integritása kikezdése nélkül a nagypolitikában, úgy filozófiai kérdésfeltevéseit is kényszerfeltételek közé szorítja ez a gyakorlati orientáció és motiváció.

Kis életpályája az előbbire, életműve pedig az utóbbira jó példa. Nézzük meg, hogy mi a tervezett késői főmű, A demokrácia liberális alapjai-nak témája:

Ahogy most látom, három részből fog összeállni. Az első rész a liberális alapokról szól, mindenekelőtt az emberi személy erkölcsi státusáról, arról, hogy mi az erkölcsi státus, és mire jogosítja fel az alanyát, valamint arról, hogy miért és miben különbözik az emberek erkölcsi státusa a többi állatétól, és miért van az, hogy különböző adottságú emberek erkölcsi státusa nem különbözik. A második rész két pillérre épülne. Egyrészt – kortárs szerzőkhöz kapcsolódva, akik Kant nyomán a politikai autoritás erkölcsi szükségessége mel- lett érvelnek –, szóval Kant nyomán igyekezni fogok megmutatni, hogy a nagy lélekszámú, komplex társadalmaknak, amilyenekben az emberiség túlnyomó része ma él, nemcsak célszerűségi, hanem erkölcsi megfontolásokból is szükségük van államra. Ez is centrális gondolata a liberális elméletnek. Ha ezt a két liberális tézist – az embereket megillető erkölcsi státus egyenlőségének és a szuverén autoritás erkölcsi szükségességének a tézisét – összerakjuk, akkor ütközünk bele a liberális politikai elmélet nagy problémájába: az állam, miközben erkölcsileg szükséges intézmény, ugyanakkor erkölcsileg problematikus intézmény is.

És akkor a harmadik rész…

A demokrácia egy ideál, amihez a létező demokráciák többé-kevésbé közelítenek. Ez fölveti a kérdést, hogy mi a viszony ideál és valóság között. A kérdés mindig aktuális, de különleges súlya van azokban az időkben, amikor – mint napjainkban is – a létező demokrácia válságos időket él. A harmadik rész arról fog szólni, hogy mi a jelentősége a demokratikus ideálnak a valóságban létező demokrácia megértésében és kritikájában, és szándékaim szerint a demokrácia mai válságával kapcsolatban is megfogalmaz majd gondolatokat4.

696. oldal

Ami feltünhet már ebből a leírásból is az, az hogy Kis-nél az etikai megfontolások és fogalmak kitüntetett szerepet játszanak a politikai elméletalkotásban. Ezzel Kis nincs egyedül, a Rawls nyomán szárba szökkenő modern analitikus politikai filozófia az igazságosság elméletének központba helyezésével az etikai dimenziót különösen fontos aktív tényezővé tette a politikai elméletben. De Kist olvasva az embernek néha az a benyomása támad, hogy ez a fontos magyarázó és kérdéskijelölő etikai aspektus sokszor már-már egyfajta etikai redukcióba fordul. És a demokratikus ellenzék emberi jogi alapokra helyezése  az etikai dimenziót cask még jobban felnagyította, mert a politikai cselekvést, a demokratikus ellenzéki ellenállás formáit alapozta meg.

Az ellenzéki Kis számára a filozófia, mint alkalmazott politika a politikai filozófiát, mint alkalmazott etikát tette elgondolhatóvá és művelhetővé.

Itt van mindjárt 2 szöveghely, ami szerintem könnyen olvasható úgy, amit én erős grounding tézisnek neveznék: minden politikai etikai fogalmakra es elvekre vezethető vissza5 végsősoron es kimerítően:

a politikai filozófia a morálfilozófia része vagy közeli leszármazottja’6

Mivel a politikai filozófia – kicsit leegyszerűsítve – a morálfilozófia elveit alkalmazza a politikára, ebben is el kellett mélyednem valamennyire, hosszú éveken át tanítottam is egy kurzust Normatív etika címen7.

Nem teljesen hátrányok nélkül való álláspont ez.

Ha a politika nem más mint alkalmazott etika, akkor a korlátok a fontosak amelyek a megengedhető politikai cselekvést behatárolják, akkor a mit és miért nem szabad megtenni válik a filozófia problémájává, akkor az etikai minden politikain keresztülhatol. Némi recepthasonlattal élve a veszély az, hogy olyan lesz a politikai elmélet, mint a jól megsózott leves, a só dominanciája elnyom más ízeket, és hiába szeretjük az ízét, és tudjuk, hogy esszenciális számunkra, hiányérzetünk támadhat más ízek iránt. Politikai oldalról ez pedig jól leírja a mindenkori ellenzéki, a kormányt bíráló politikust. Ez az emelt fővel veszteni tudók logikája. És Kis János esetében ez találónak tűnik.

Ha viszont a politikai kezdeményezés, pl. egy addig nem politikaiként értelmezett gondolat átpolitizálása az elsődleges, akkor a politikai innováció tartománya nehezen szabható bele mindig az etikai ruhába, akkor a politikai pezsgőtabletta nem oldható fel mindig maradéktalanul és gyorsan az erkölcsi alapelvekben. A politikai elmélet pedig nem lesz ’veszélytelen’, mert elkezdi azt is kutatni, ami a korlátokon túl van, és az sem lesz biztos, ami a korlátokon innen. Politikai szempontból nézve ez a minta eléggé koherens a nagyon nyerni akarók és veszteni nehezen tudók logikájával. Ez a minta szerintem tetten- és gondolaton érhető Bence Györgynél.

Szándékosan sarkítok itt, úgy érzem megengedhetem ezt magamnak, az eddigiek fényében, mintázatokat keresek, mert meghatározó mintákat találtam ebben a 2 politikus és politikai filozófusban, akivel volt szerencsém az életben is valamelyes professzionális kapcsolatba lépni.

Itt pedig vissza kell térnünk az Überhaupt szerzőhármasára, és azon belül Bence és Kis szimbiotikus szerzőpárosára. Mert ez a sokáig közös plot-ban kibontakozó intellektuális nevelődési kalandregény ezeket a komplementer és kompetitív szálakat egyedülálló történelmi módon kombinálta. A marx-i szótár és világlátás nem hagyott teret politika és etika viszonyának explicit tisztázására, de a demokratikus ellenzék politikai szerepének megítélése, és az abban tényleges vállalt szerep felszínre hozta a különbségeket. Márkus, a mester, a pár évvel idősebb testvérbáty, csak a politikai partvonalig kísérte őket, de a pályára már csak ketten léptek be, két eltérő személyiség, egyedülállóan szoros és magas színvonalú intellektuális kultúrával. Ez a párbeszéd bár a felszínen megszakadt, a mélyben tovább folyt, mégha némiképp egyoldalúan is, és áttevődött a politikai filozófia területére.

Némi vájtfülüség kell annak észrevevéséhez, hogy Bence utolsó nagy előadása 2005-ből A politikum sajátossága8 Kis 2004-ben publikált A politika mint erkölcsi probléma című művével polemizál, ám rejtetten, a háttérben, mégpedig pont a politikum, a politikai és az etikai viszonyának filozófiai problémája kapcsán. Mindkét cím Lukácsi parafrázis, az egyik Az esztétikum sajátossága, amásik A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Az esztétikum sajátossága ráadásul az a mű volt, aminek együttes szeminarizálása Bence és Kis első igazi közös munkáját a mindennapi életről katalizálta, tehát szakmai és személyes elemek kombinálódnak ebben az utalásban.

Bence itt hiányolja a Rawls-i és Habermas-i felfogásból, a nagy politikai kezdeményezések lehetőségét, az ügyek át-, vissza- és újrapolitizálódásának dinamizmusát. És az eggyel korábbi generációt képviselő politikai filozófust Hannah Arendtet idézi meg az új kezdetek politikumával kapcsolatban. És kiemeli Arendt kapcsán

…a közös politikai cselekvés örömét. S szerinte éppen abban leljük a legnagyobb örömöt, ha olyan ügyekért szállunk harcba, amelyek – legalábbis kezdetben – nem ragadják magukkal a többséget’.9

Közös politikai cselekvés öröme, kisebbségi pozíció, vajon mire gondolhatott Bence amikor ezeket a sorokat írta? Szerintem a 70-es évekre, amikor Kis-sel együtt ténylegesen életre katalizálták a budapesti demokratikus ellenzéket. A folyamat kezdetén az Überhaupt sok száz oldala által megörökített együttgondolkodás áll, a hivatalos marxizmusból való végleges kiiratkozás, a gondolkodói és erkölcsi integritás megalapozása. Közegükül szolgált az a kultúrától mélyen átitatott értelmiségi belvilág, ami a fenyegető külvilág ellen ideig-óráig az otthon érzetét keltette.

Visszatérve e két nagy formátumú személyiség különböző beállítottságára, talán a legfontosabb megvilágító személyes adalék a Kolozsvári epizód, amit Kis a következőképpen mesél el:

Említenem kellett volna, hogy Kolozsváron Kenedi Jancsi is csatlakozott hozzánk, vele együtt vettünk ki egy háromágyas szállodai szobát. Késő este volt, holtfáradtan ágyba bújtunk, eloltottuk a villanyt. Szótlanul feküdtünk a sötétben, már azt hittem, hogy a többiek el is aludtak, amikor Gyuri egyszer csak síri hangon megszólalt: „Mi sem leszünk Magyarország nemzeti vezetői.” „Klein, aber mein”, feleltem visszakézből, magyarán: hát aztán!

Elviccelted a dolgot…

Ismeritek a lámpaoltás utáni hangulatot az iskolai táborokból: ilyenkor minden bemondás hihetetlenül viccesnek tűnik, a leggyengébb is óriási sikert arat. Jancsi hangos vihogásban tört ki. Gyuri azonban éktelen haragra gerjedt; a vaksötétben is látni véltem, hogy elvörösödik a feje, úgy ordította, hogy én egy reménytelenül komolytalan, sekélyes ember vagyok. Tudta ő jól, hogy az elviccelt válasz nagyon is komoly dologról szól; a rossz vicc a mondanivalóm elviselhetetlen pátoszát volt hivatva tompítani10. …

de arra mindenképpen gondolnia kellett, hogy azért nem, mert az életutunk és a habitusunk nagyon szokatlan: minket legfeljebb egy rész fogadhat el a vezetőjének. Én erre válaszoltam, hogy na és aztán, nem kell nemzeti vezetővé válni ahhoz, hogy annak, amit csinálunk, értelme legyen11.

Bár ez a sztori Bencére van kihegyezve, de Kisről is legalább annyit árul el. És a meglepő az, hogy kívülről, felszínesen nézve, attitűd, közmegnyilatkozások szintjén pont azt gondolná az ember, hogy a történet fordítva játszódott le, hogy Kis vette komolyabban a történelmi szerepet, Bence meg gunyoroskodott, ironizált.

Aki a győztesek logikáját követi, az nagyon nem tud jól veszteni, aki pedig az emelt fővel veszteni tudók logikáját kedveli, az nem biztos, hogy képes lesz jól nyerni. Amíg ezek a gondolkodásmódok a filozófiában vannak, viszonylag jól elrejthetőek, de amikor politikai akcióra, állásfoglalásra kerül sor, felszínre törnek.

Kurosava Hét szamuráj-ának magyar verziójában a rablók elleni ellenállást megszervező idősebb szamuráj, Kambei Shimada, a ronin, a következőképpen hárítja el a fiatal, Kambei-ben mestert kereső Katsushiro kérését:

Nincs se vagyonom, se pedig hatalmam, legfeljebb tapasztalataim vannak a harc terén, főleg a vesztes csatákkal kapcsolatban. Megtanulhatod tőlem hogyan kell csatát veszteni.12

Kis filozófusként nem alapított iskolát, nincsenek felesküdött tanítványai a szó doktrinális értelmében, ez pedig tudatos, átgondolt választás volt a részéről. Politikai küzdelemben töltött évtizedeit pedig a következőképpen összegzi:

A demokratikus ellenzék résztvevőjeként az emberi jogokért és a politikai pluralizmusért küzdöttem. Az SZDSZ tagjaként részt vettem a demokratikus köztársaság megteremtésében. Kutatóként és publikus gon- dolkodóként a köztársaság alkotmányos kultúrájának létrehozásában játszottam valamelyes szerepet. A köztársaság az én életem műve is volt, és meg lett semmisítve, nincs. Hogy ez vereség-e a számomra? Hát hogyne volna vereség! Igen, az ügy, amire – ahogy mondod – feltettem az életemet, ez az ügy Magyarországon vereséget szenvedett, egy darab időre elbukott. De, hogy megbukott volna, azt nem mondanám. A megvalósítási kísérlet nem végződött győzelemmel, ez azonban nem jelenti, hogy a cél ne lett volna méltó a megvalósításra. A rendszerváltás a reformkorral kezdődő nagy nekirugaszkodások egyike volt, egy a nagy kísérletek közül, hogy Magyarország modern, nyugatias, liberális és demokratikus országgá legyen. Egyik nekirugaszkodás sem volt teljesen sikeres, de egyik sem múlt el nyomtalanul. A harmadik köztársaság hagyatéka sem fog nyomtalanul eltűnni. A következő nemzedékeknek át kell majd gondolniuk, hogy mi hiányzott az autokratikus áttörés megelőzéséhez, hogy mit lehet a külső és belső adottságok számlájára írni, és mi az, amit legközelebb másképp kell csinálni. De azt is át kell gondolniuk, hogy mi az, ami a köztársaság hagyatékából maradandó, ami folytatásra érdemes13.

Kis János politikusként olyan példa, amiből érdemes tanulni minden politikába kirándulni kívánó filozófusnak, filozófusként pedig olyan gondolkodó, akitől rengeteg mesterfogást lehet ellesni és az is előfordulhat, hogy el nem tanulható nagymesteri fordulatokkal ajándékozza meg az életművét alaposan tanulmányozót.

A szabadságra ítélve pedig olyan könyv, amely maradéktalanul megmutatja egy jelentős, mintaadó magyar értelmiségi élet teljességét.


Footnotes

  1. Kis szavaival, 657 oldal: “Amíg Horn Bokros mögött állt, addig szüksége volt az SZDSZ-re. 1996-ban, amikor megengedhette magának, hogy lemondassa Bokrost, már elvolt az SZDSZ szavazatai nélkül is. Ez volt a ritka alkalmak egyike, amikor beszélgetést kezdeményeztem a párt néhány vezetőjével. Azt javasoltam, hogy állítsák választás elé az MSZP-t. Félidőben vagyunk, erre hivatkozva kezdeményezni kellene a kormányprogram áttekintését: mi az, ami megvalósult, és mi az, ami még hátravan. Az volt az érzésem, hogy ezt a javaslatot Horn kapásból visszadobja, mert akkor már megle- hetősen el volt szállva. Ha ezt teszi, akkor az SZDSZ-nek fel kell monda- nia a koalíciót, de emelt fővel távozhat”.
  2. Nick Romeo: Plato in Sicily
  3. TGM írja már említett korai portréjában: ”Teljesen természetesen Kis János lett az SZDSZ formális titulus nélküli vezetője, és ő váltakozólag más és más embereket tolt előtérbe, lehetőleg olyanokat, akik nem voltak a demokratikus ellenzék „kemény magjához” társíthatok. Mi túlságosan másak vagyunk – mondogatta, és nem rajta múlt, hogy rendre régi ellenzékieket választottak vezető tisztségekbe”
  4. 696. oldal
  5. Itt most nincs különbség etika- és morálfilozófia között.
  6. 383. oldal
  7. 684. oldal
  8. Az előadás megtekinthető itt
  9. 24. oldal
  10. 352. oldal
  11. 354. oldal
  12. Érdekes módon az angol scriptből hiányzik a vesztes csatákra tett utalás, amitől sokkal kevésbé mélynek tűnik, mint a magyar nyelvű verzió: I’ve just had a lot of experience fighting. That’s all. So just forget about becoming a disciple, and stop following me. It’s for your own good.
  13. 699-700. oldal